Az elmúlt hónapok ellenzéki műveletei és a Fidesz gátlástalan, ocsmány, erőteljes lejáratókampánya arra engedett következtetni, hogy itt semmi remény. Az volt az érzés, hogy itt győzni fog a tömeg az ész felett, a proli erősebb az értelmiségnél, a szektás Fidesz-rajongó nyugdíjasok pedig fontosabbak, mint a jövő nélküli fiatalok. Úgy éreztük, hogy a korrupció üti a jogállamot, Orbán Viktor pedig felülírhat mindent. Mély cinizmussal lehetett hallgatni a különböző - még a kormánypárt részéről fel nem vásárolt - fórumokból és médiumokból szóló reménykeltést, hogy igenis menjen szavazni az, aki nem a korrupciót akarja államformának. Nem igazán lehetett érezni azt, hogy az itthon maradásban van annyi potenciál, mint Bajorországban, Londonban vagy Skandináviában. 

Ezek nem feltétlenül változtak meg most, de egy biztos: az ellenzék szokásához híven eddig csak ott állított független jelöltet, ahol irreálisan nagy a Fidesz támogatottsága. Csak most kifejezetten jól sült el. Annyira jól, hogy a független jelölt  laposra verte a kormánypárt jelöltjét. Végre az az érzés, hogy hiába van egy nagyszámú erős szekta, amelyik folyamatosan baktat vissza a sztyeppékre, valahogy mégis kilátásban van az, hogy ne csak földrajzi tekintetben legyünk Európában. 

Nem véletlen, hogy rengeteg olyan hír kapott szárnyra, miszerint megnőtt az ellenzéki pártok közötti együttműködés-kedv. Ez annak az eredménye, hogy sem a saját arroganciájuk, sem az identitásválságuk, sem a saját szektájuk nem írja felül azt, amit a Fidesz művel Magyarországgal: a feudalista rendszer szellemében belső-Ázsiába vezetni a lelkeket. 

Most a legfontosabb lépés az, hogy Gyurcsány ne kapjon vérszemet a győzelem esélyétől, Vona Gábor ne tuszkolja vissza a baloldalt a szemétbe, az LMP ne hozza a kvótáit és a Momentum ne csak a momentumnak éljen. A választás előtti időszakban talán most vannak az első olyan pillanatok, amikor lelkesedve várom az eredményeket.